Minou szigete

Egy csodálatos találkozás volt ez a könyv. Különös borítója hívogatott egy ideje, és amikor megláttam, hogy milyen pici, az jutott eszembe ez egy mesekönyv és a borítója is ezt sugallja. De nem az. Ez egy sziporkázó, ég és föld közé szorító szomorú, nyugtalanító ám mégis felemelő történet. Szerettem Minou-t, a sáljait, a szigetet körül ölelő szeretetét, a narancsillatot, és még a hajókürtöt is. Elképzeltem milyen lehet megérkezni egy ilyen szigetre, előbontakozni a ködös tengerről, mintha rétegenként, szemenként húznák le rólunk a fehér-szürke nedves, hártyányi csodát, és egyszer csak ott áll az ember a saját valójában, egy elvarázsolt kis szigeten, ahová piros bőrönddel illik megérkezni.

Rebbentek a szavak a szívemhez, lebegtem a sziget atmoszférájában, élveztem a reggeli begyújtásokat, a szigetet átfonó narancs illatot. Mondhatnánk mennyire morbid a történet fő mozzanata, de valahogy az írónőnek elhittem, hogy ez itt és így teljesen helyénvaló.

A fülszöveg viszont nem is lehetne félrevezetőbb: semmi köze a Kisherceghez vagy a Végtelen történethez. Ugyanakkor észrevettem, hogy a Molyon nem sokan voltak elragadtatva tőle, pedig ismétlem, csodás egy kiskönyv ez. Hát, ahogy engem a Kisherceg (bocsánat, de lehet rosszkor olvastam) nem érintett meg, úgy Minou a szívembe költözött örökre.

Egy tenyérbe bújó csodálatos történet, ami nem mese!

"Néha a szomorúságnak van valami édes, elbűvölő mellékíze. Belemar a szívedbe, és még többet kívánsz belőle."

„A szív árulja el, nem a szó – legyen akár a leggyönyörűségesebb is –; a szív, ez a mellkasunkat feszítő, repülni vágyó csontvázmadár mondja meg biztosan, kit és mit szeretünk. Csak ennyink van és más nem is számít.”

„Tovább néztem, és arra gondoltam, hogy talán meglátja a világegyetemet egy hópehelyben, és hogy az valószínűleg túl sok lehet neki.”

Kiadás/borító: 5/5

Cselekmény/történet: 5/5

Szereplők: 5/5