Ehhez a könyvhöz rendkívül össze kell szedjem magam. Ugyanis ez életem második olyan súlyú könyve, amit alig bírtam fogni, és mégis állandóan magammal akartam cipelni. Ugyanis szerettem volna belepillantani, beleolvasni, akár minden félórában, vagy percben. Az írónő, talán saját érintettsége miatt is úgy mesél, ahogyan egy profinak kell. Csodálatosan hömpölyögnek a kerek, egész mondatok. Olyan szókinccsel fogalmaz, hogy egyszerűen képtelenség a történeten kívül maradni. Én annyira le voltam nyűgözve, hogy a két hét ameddig olvastam, szabályosan fájt, mert állandóan otthon akartam lenni, hogy még...még...még olvasni akarom!
A könyv kétféle borítóval jelent meg. Egy kékes árnyalatban és ebben a csodás sivatag-sárgában, amolyan "old" stílusban, ami nekem nagyon tetszik. És most egy kicsit kibontva.
Frissen írom meg, amit gondolok,
mert a parázs hamar fekete hamuvá hűl. Orringer úgy tálalja elénk ezt a
családtörténetet, mintha egy üresen álló házba betévedve, a közepén találnánk
egy hatalmas szöget, és azon egy magányos kabát lógna. Érintve a pillanatot, hogy talán... gondoljuk tovább mi történhetne. A ház elhagyatott,
egyetlen lélek sincs ott, de egy kabát lóg a fogason. Érthetetlen és
megdöbbentő. Tovább megyek, mert Orringer könyve brutális, lélekölő és
tragédiák sorozata. Nem hazudok, hogy nem sírtam, nem én. De bizony sírtam,
mert egy álomszép megemlékezés, és egy letűnt szégyenletes kor ábrázolása, amit
az írónő olyan természetességgel tár elénk, mintha otthon a kandallója előtt
teáznánk vele, és ő kedélyesen ecsetelné az épp aktuális időjárást.
A könyvre nagyon vágytam, régóta.
Annyira, hogy féltem óriási csalódás lesz, mert nem tetszik a stílus, a történet, a
tálalás. Mindenekelőtt egy köszönettel tartozom az írónőnek, hogy ezt megírta, mert
egy sor dolgot egészen másként látok, holott tanultam róla, és abban az
országban élek, amiről ír. És még így is okozott nem egy meglepetést. A
mondatai csodás egyszerűséggel lebegnek a lapokon, az ember csak olvas és
lapoz és így tovább. Néha kedélyesen folynak a történet szálai, néha arcul csap
egy-egy mondattal az írónő.
Sok minden eszembe jutott azóta,
hogy befejeztem a könyvet. Elsőnek az, hogy Isten soha nem bocsájt meg nekünk,
embereknek, azért amik vagyunk, és azért, amit egymással teszünk. Pont.
A másik, hogy ezentúl,
akárhányszor látni fogom a havat, vagy egy száraz kenyeret a kezembe veszek, mindig Lévi András,
Lévi Tibor és Lévi Mátyás jut majd az eszembe.
Sokat tanultam ebből a könyvből,
és nem volt szükség arra, hogy a sorok között olvassak. Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy a könyv minden egyes sora beleégett a lelkembe. Ennél sokkal
rosszabb lesz a helyzet. Mert akármikor látok egy épületet, amiről olvastam, hallok egy olyan
szót vagy mondatot, vagy elképzelek egy leírt illatot, abban a pillanatban ez a
könyv fog eszembe jutni és egy kicsit visszakerülök majd a világába és én nem
fogom bánni, mert ez az a könyv, amit nem lehet elfelejteni.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom,
aki szereti a történelmet, a családtörténeteket és kíváncsi arra is, ami a
háború mögött zajlott, miközben ott is sütött a nap, fújt a szél, délben postás
járt, és az emberek tervezték a jövőjüket, mert a világon mindenhol ugyanaz a pillanat játszódott le! Csak nagyon nem volt mindegy, hogy kicsoda az illető, és éppen hol tartózkodik. Csodákkal, reményekkel keveredő tragédiák. Le a kalappal azok előtt, akik akkor ott emberek maradtak! És még mindig nem tanultunk a
múltból.
Kiadás/borító: 5/5 (telitalálat, különdíj...stb)
Cselekmény: 5/5
Szereplők: 5/5
Ui: több emberke értékelte "túl sok volt", "hosszúnak éreztem", "néha untam" ... stb. Személyes blogom az én véleményemet tükrözi. Nekem egyetlen felesleges szó sem volt benne. Nem vagyunk egyformák.
Ízelítőnek egyetlen részlet:
"A Klára nélkül töltött hetek szürkesége szertefoszlott.
Megint ember lett, visszanyerte saját hús-vér testét, ráadásként még az övét
is. A téli naptól minden túlságosan ragyogott, az utca minden részlete úgy tört
rá, mintha életében először látná. Érthetetlen volt, hogy soha nem vette észre,
hogyan esik a fény az égből háza előtt a hársak csupasz ágaira, hogyan törik
meg és szóródik a járda kövein, a kapuk kiglancolt rézkilincseiről hogyan
szikrázik fehér tűként, végig az utcán. Élvezte saját cipőtalpának üdítő
csattogását a kövezeten, és szerelmes lett a Luxembourg-kert befagyott
szökőkútjának jégzuhatagába. Fennhangon meg akarta köszönni valakinek, hogy a
boulevard Raspail csodás hosszan elnyúló folyosója a Hausmann-kori épületek
mellett mindennap elvezeti egészen az École Spéciale kék kapujáig. Imádta a
téli napfénnyel átöblített üres udvart, az üres zöld padokat, zúzmarás füvét,
olvadt hótól nedves ösvényeit. Az egyik ágon egy foltos begyű madár pontosan az
ő nevét rikoltozta: Klára, Klára."