A marsi

Na b@szki! Ez jól odavert!

Ez a könyv, amit annyian ajnároznak, hogy muszáj voltam megszerezni, ezt a mondatot váltotta ki belőlem. A Molyon 96%, és ez nem véletlen. Minden százaléka megérdemelt zsenialitás. Nagyon kíváncsi leszek a filmre is, aztán eldöntöm, hogy megérte-e megnézni?

A könyv tele van tudományos, űrhajózással kapcsolatos dolgokkal, de itt nem zavart. Sőt. A történetet nem éreztem volna kereknek ezek nélkül. Mert ugye milyen szar az élet, ha nem vagyunk tisztában a geoszinkron pálya jelentésével, a műholdak Marsra való rálátásával, vagy hogy egy kiló krumplinak mennyi vízre van szüksége...stb.

A könyv naplószerű megjelenítése fenomenális ötlet, narrátorral nem lett volna ilyen jó. Ez a scifi nagyot ütött, mert egyáltalán nem szokványos, sőt eredetinek kell nevezzem. Nem tudnám besorolni egyetlen műfajhoz sem, de tényleg óriási a könyv. Beszippantja az embert, hajtja az oldalakat, hogy még-még igen jöjjenek rá, igen csinálja meg...f@sza ez a gyerek, nem lesz itt baj. Aztán bammm, és ott van ez meg az. Ilyen meg olyan akadály. A többséghez tartozom. Nagyon tetszett ez a könyv, mert van benne tartalom, és extrém jó a humora. Egy iciripicirit volt hiányérzetem, mert azért belegondolva én biztosan reménytelenül meghaltam volna ott egyedül (és ezért nem rólam szól a könyv, és ezért nem vagyok űrhajós), engem elsodort volna a kilátástalanság, nem beszélve a depresszióról. De ez tényleg nem fontos része a könyvnek, mivel az asztronautákat erre is kiképzik. 

Mai napig érzelmileg meghullámoztatja a lelkemet, ha a Földet látom "odakintről". Egészen egyszerűen maga a csoda, a párás burokkal körülölelve, a kék és zöld ennyi árnyalatával, ahogy belekúsznak a néhol felbukkanó pamacsok, mögötte az éjfekete "semmivel", megannyi milliárd tűhegynyi, lüktető élettel. Szívbemarkolóan sokkoló, gyönyörű, elementáris erejű. Mindig vágytam erre, hogy megpillanthassam, hogy beleolvadhassak ebbe az egyetlen szempillantásba, mert ennél nem lehet megrázóbb, magasztosabb pillanat. A marsi óta másként látom ezt, de a vágy változatlan, kevés ilyen pillanat lehet az ember életében, mint egy kicsit eggyé válni a teremtéssel!

A marsi ebből is adott ízelítőt, a sorok között.

A könyv teljesen 100%

Vavyan Fable

Ő számomra az Író, az Ikon, minden felesleges cafrang nélkül. Nem írtam egyetlen könyvét sem ide, mert minden könyve a szívemben van, tovább él, létezik egy mellettem, bennem elférő világban. Minden nap átnyúlok, hiszen mindig eszembe jut valamiről valamelyik regénye vagy szereplője. A hangulatok bennem maradnak, a Vavys mondások, szóköltemények felejthetetlenek. Bajban lennék, ha „egyetleneket” kellene felsorolnom. Itt a My Fair lord, amit a legtöbbször olvastam, akár a Fattyúdalt. A Kriplikommandó, mert az volt az első. A Mesemaraton, mert buszon sosem röhögtem még ennyit (azóta nem is olvasok buszon Vavyt). Álomhajsza, mert először érintett meg a fantasy világa, és örök szerelem lett. Jégtánc, mert pont jókor olvastam, és alig akartam elengedni Tiltont, ahogy mást sem tudtam a saját életemből. A Halkirálynők, mert magukba rántottak, se láttam, se hallottam, agyon izgultam magam. A „nem szexelő” zsarupáros, mert emberségük túl nő a mai piti, acsarkodó embereken. Szennyből az Angyal, mert azóta minden vágyam, hogy egy ilyen ütődötten komikus karácsonyt éljek át! A Démontangó, mert ennyire nem szurkoltam senkinek még, hogy magára és aztán egymásra találjon …és mindegyikről mondhatnék valamit, mert Fable! Nincs összehasonlítás, mert nincs kivel! Ennyi.

Ő Vavyan Fable.

Egy szellemi varázslat, egy mélyrepülés saját magunkba. Annyit olvastam őt újra és újra, hogy rájöttem: mindannyiszor mást mutat. Akár a sorokban, akár a sorok között. Csak egy sziporkázó író képes erre. Azt is tudom, ha csak az ő könyvei maradnának a polcomon, akkor is meglenne mindenem. Magasságok, mélységek, drámák, mesék, emberi sorsok, megrendült életek, boldogság, tipródás, édes-keserű fricskák, mazsolányi életszemek.

„Nyitva van a zárt osztály!”

Ui: Volt szerencsém személyesen is találkozni vele, sőt alig fél méternyire álltam tőle, dedikált nekem egy könyvet, egészen meg voltam hatódva. Csoportosan beszélgettünk, és nem csalódtam. Mélyen emberi, egyszerű zsenialitása nem hivalkodó. Mindezen nagyságát mutatja, hogy szó nélkül mosolyogva rávert plusz két órát a dedikálásra, mert senkit nem akart elengedni úgy, hogy esetlegesen csalódjon benne. Ezt nem hiszem, hogy sokan utána csinálják!

Innen is legmélyebb tiszteletem és rajongásom! És jelentem én is gyűjtöm már a nevetőráncokat! J

Nincs külön értékelésem, mert nem lehetséges.

Minou szigete

Egy csodálatos találkozás volt ez a könyv. Különös borítója hívogatott egy ideje, és amikor megláttam, hogy milyen pici, az jutott eszembe ez egy mesekönyv és a borítója is ezt sugallja. De nem az. Ez egy sziporkázó, ég és föld közé szorító szomorú, nyugtalanító ám mégis felemelő történet. Szerettem Minou-t, a sáljait, a szigetet körül ölelő szeretetét, a narancsillatot, és még a hajókürtöt is. Elképzeltem milyen lehet megérkezni egy ilyen szigetre, előbontakozni a ködös tengerről, mintha rétegenként, szemenként húznák le rólunk a fehér-szürke nedves, hártyányi csodát, és egyszer csak ott áll az ember a saját valójában, egy elvarázsolt kis szigeten, ahová piros bőrönddel illik megérkezni.

Rebbentek a szavak a szívemhez, lebegtem a sziget atmoszférájában, élveztem a reggeli begyújtásokat, a szigetet átfonó narancs illatot. Mondhatnánk mennyire morbid a történet fő mozzanata, de valahogy az írónőnek elhittem, hogy ez itt és így teljesen helyénvaló.

A fülszöveg viszont nem is lehetne félrevezetőbb: semmi köze a Kisherceghez vagy a Végtelen történethez. Ugyanakkor észrevettem, hogy a Molyon nem sokan voltak elragadtatva tőle, pedig ismétlem, csodás egy kiskönyv ez. Hát, ahogy engem a Kisherceg (bocsánat, de lehet rosszkor olvastam) nem érintett meg, úgy Minou a szívembe költözött örökre.

Egy tenyérbe bújó csodálatos történet, ami nem mese!

"Néha a szomorúságnak van valami édes, elbűvölő mellékíze. Belemar a szívedbe, és még többet kívánsz belőle."

„A szív árulja el, nem a szó – legyen akár a leggyönyörűségesebb is –; a szív, ez a mellkasunkat feszítő, repülni vágyó csontvázmadár mondja meg biztosan, kit és mit szeretünk. Csak ennyink van és más nem is számít.”

„Tovább néztem, és arra gondoltam, hogy talán meglátja a világegyetemet egy hópehelyben, és hogy az valószínűleg túl sok lehet neki.”

Kiadás/borító: 5/5

Cselekmény/történet: 5/5

Szereplők: 5/5

Füst és csont leánya

Egy csomó tinis csalódás után jött velem szembe ez a könyv, egy csere formájában, és szépen fel is tettem a polcra. Néha ránéztem, arrébb tettem, beleszagoltam (ez nagyon fontos!), és pihent tovább. Elegem volt a vérmázas, érzelmektől és nyáltól csöpögő, komoly felnőttként viselkedő főszereplőkből (átlagéletkor: 17 év!), akik viselkedésük és érettségük alapján legalább ötven évesnek számítanak. Kicsit beelegeltem. Aztán újabb pálfordulás után megszólított a polcról. Sóhajtottam egyet, és mivel alapvetően bátor vagyok elkezdtem olvasni. Laini képes volt meggyőzni arról, hogy van mit keresnem a most ránk ömlő fantasy könyvek között, még akkor is, ha konkrétan nem az én korosztályomnak írják. Mert bukkanhat az ember lánya, egy ilyen gyöngyszemre, mint Laini könyve, ami sajnos trilógia. (csak azért bosszantó, mert lehet izgulni, megjelenik, nem jelenik, és ha igen akkor mikor. Up: megjelent) Másik észrevételem, hogy ez a könyv nem örvend akkora sikernek (értsd egyáltalán nem felkapott!), mint ahogyan megérdemelné!

Lássuk!

Prága, a főszereplő város, egy tündöklő gyöngyszem egyébként is a számomra. Homályos, vámpírosan borzongató, Holmszosan titokzatos hely a számomra, és Laini bizonyosságot adott efelől. Élveztem az újszerű történetet, nem találtam benne egyetlen lapos klisét sem, értelmes párbeszédek sokasága, üdítően új lények, és egy kissé szomorú történet bontakozik ki a lapokon. Legnagyobb örömömre nem éreztem a fojtogató unalmat, és azt a hátul megbúvó rossz érzést, hogy ez megint egy „olyan” könyv. Sajnáltam, hogy elfogyott, és sajnálom, hogy még nem olvashattam a folytatást! De rajta vagyok! Reménykedem, hogy az írónő nem rontja el a második részt. Azóta akárhányszor a fogtündérre gondolok vagy hallok felőle, ez a történet jut az eszembe. Ez egy üdítő, friss vér ebben a műfajban, mindenkinek bátran ajánlom!

Elképzeltem filmben és nagyon-nagyon jó filmet lehetne belőle csinálni!

„A remény nagy erő. Talán nincs benne valóságos varázs, de ha tudod, hogy mit remélsz a legjobban, és ez fényként világít benned, képes vagy megvalósítani. Majdnem olyan, mint a mágia.”

Kiadás/borító: 3/5 (lehetne szebb és „mesélőbb”)

Cselekmény/tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Pí élete

Még friss az élmény. A könyv magával ragadó, a néha hányavetin odabiggyesztett borzalmakkal együtt. Volt ahol nem kevés undorító rész volt, de ez a történet része, így megbocsátottam az írónak, hiszen pont ebben a történetben nem lehetett csipkeverős elemeket beleszőni. A történet főhőse egy fiú, aki megrázóan fiatal. Nem is hiszem, hogy van olyan, aki a címről nem vágja rá rögtön, hogy ez micsoda.

Alkalomadtán vele együtt hánykolódtam a végtelen óceánon, és a képzelet szórakozott velem. Fizikai tüneteket észleltem magamon, így megpróbáltam távolról olvasni, amolyan kirakat előtt ülök érzéssel. Néha sikerült, néha nem. Kevesebb-több sikerrel sodródtam a történettel, és sokszor meglepett. Komolyan. Nem tagadhatom, hogy az állatokról ebből az egy könyvből többet tanultam, mint egy hivatalos ismertetőből. A könyv jó. Tudom készítettek filmet is, de óva intettek, hogy megnézzem. A helyzet, hogy nem is vágyódom rá. Több lehetetlen elem is volt a könyvben, amit nem tudok hová tenni, mert ködlő, látóhatárbeli délibábnak tűnik. Mert úgy komolyan, mennyi az esélye, hogy egy baromi x baromi nagyságú óceánban két hajótörött összetalálkozik? A másik fájdalmam, hogy az állatok szenvedését nem bírom, itt pedig volt bőven kegyetlen mozzanat. Nem volt jó olvasni, még ha a történethez tartozott is szorosan. Ugyanakkor vágytam rá, hogy olvassam. Ez furcsa kétlaki dolog, én magamat sem értettem, de nyilván az író tette velem. Nem mondanám, hogy csak erős lelkűek olvassák el, mert a könyv sokat adhat annak, aki minden viszonylatban befogadó. Lebeszélni sem szeretnék senkit, mert valljuk be néha igenis borzalmasan szükségünk van ilyen könyvekre. Talán nekem azért, hogy tudjam hol a helyem. Hogy milyen jó dolgom van. Hogy nekem van családom, hogy talán életem végéig nem megyek át ennyi, és ilyen borzasztó dolgokon ( ha a Teremtő is úgy akarja).

Egy lábjegyzet: Pí nem volt életre keltett számomra. Néha azt éreztem csak egy figura az író kezében, egy szükséges elem a történethez. Kár érte.

Szóval csak olvassátok el bátran.

Kiadás/borító: 5/5

Történet/cselekmény: 4/5

Szereplők: 4/5

Tizenhárom okom volt

Megosztó egy könyv ez, csak el kell olvasni a véleményeket róla. Az én véleményem ez+az. Először is egy férfi ne írjon nőkről (bocsánat lányokról) könyvet, mert nem lesz hiteles. Pont úgy nem az, mint egy férfi nőgyógyász a szememben. (bocsi a bornírt megjegyzésért). Na szóval a Rukkoláról happoltam, nem túl vastag, a borítója tetszetős, rendben van. Nem vártam vele sokat, kíváncsiságom legyőzött. A csalódás nem jó szó, mert nem csalódtam a könyvben. De. Borzalmasan lassan indul és az első oldalak után meg kellett kérdezzem magamtól, hogy valóban el akarod-e olvasni ezt a könyvet? Tuti biztosan nem nekem írták a könyvet, de megembereltem magam és tovább olvastam (már sokadjára szegem meg a szabályomat!). Nem akarom elárulni a történetet, mert ugye megígértem, hogy véleményt írok, nem ismertetőt. Ismertető van mindenhol. Szeretünk Google! J Szóval. Értettem én mi a probléma, el is tudtam képzelni a szereplők gonoszságát, kegyetlen viselkedéseit, de mint azt az egyik véleményt író megjegyezte, ez borzasztó sok helyen fennáll, ugyanis ismereteim szerint a gyerekeknél nincs gonoszabb! Mert szókimondóak, mert manipulálnak, hazudoznak, és saját érdekeikért szinte bármire képesek. Egyébként elolvastam sok véleményt és nagyon szórt! Egyesek kiröhögték szó szerint az írót, mások túláradó élvezettel számoltak be arról, hogy ez a könyv mennyire jó! Bevallom én vártam egy óriási fordulatot a végére, szerintem óriási csavar lett volna, de sajnos az írónak nem jutott eszébe. Ide nem írhatom le, mert széttúrnám a reményt keresők lelkét. Szóval itt is igaz, mindegyikünk más és más.

Konklúzió: egyszer olvasható, felejthető, nem életszerű. A főhősnő túlérzékeny, hisztériára hajlamos, magányos. Ennyi. De ebből nem következik a könyv témája!!! Hogy pozitívumot is említsek, annyiban elgondolkoztató, hogy minden mindennel összefügg, és vigyázhatnánk jobban arra, hogy mit beszélünk, mit cselekszünk….mert a pillangóhatás elve mindenhol érvényesül, és tényleg megbánthatunk úgy embereket, hogy nem is gondolnánk. Volt benne pár meglepő jó részlet, és csavar, ez meglepett. Viszont, ha tudjuk, hogy ez első regény, talán elnézőbbek leszünk. Némi átgondolás után egy nagyon jó regényt lehetett volna írni a témából.

Sajnos nekem a téma, az öngyilkosság (nem árultam el semmit, ez a könyv hátulján is rajta van) vörös posztó!

Ui: sokan nehezményezték az „ősöreg technológiát”, ezen gondolkoztam én is. Végül az írónak adtam igazat, ez így kicsit retrós lett, de ezzel pont nem volt bajom a könyvben!

Kiadás/borító: 5/5

Történet/cselekmény: 4/5

Szereplők: 3/5

Incarceron

Nos ez az a könyv, ami akár jó is lehetett volna! Fogalmam sincs miért nem volt jó, de nem volt az! Alig haladtam vele, idegesített a vakító fehér papír (nem tehetek róla, de nem szeretem: túl kontrasztos, túl steril, túl kórházas). Nem éreztem a szereplőket igaziaknak. Pedig a történet jó, az elképzelés is….és mégis olyan távol maradt tőlem a könyv, hogy néha eltelt egy hónap is mire eszembe jutott, hogy én éppen ezt olvasom. Pedig a borító úgy robbant rám a könyvesboltban, hogy minden másra vakon ügettem ehhez a könyvhöz! Csalódtam, hogy fehér papíros, de akkor nem számított. Elolvastam a hátoldalt, ami eléggé hatásvadász, de tetszett. Ugyanakkor ez újabb merénylet a korosztályom ellen, újabb könyv, amit nem nekem írtak, de rajongok, nem tehetek róla, a fantasy az egyik kedvencem…

---

No, tehát a könyv: a történet zseniális és eredeti, jól fel van építve a világ. Annyira különleges, hogy ez az egy fogott meg, de ez nagyon! Ezt élénken eltudtam képzelni! Kegyetlen, mindenkit bedaráló, különleges képességekkel, ahonnan nincs kiút! Vagy talán mégis? Disztópia mese köntösben. (egyébként sok népmesei motívumot lehet találni a történetben) Odakint és Bent játszódik a történet váltakozva, megvallom a Bent sokkal jobban tetszett. Talán a szereplőkkel volt a baj, nem igazán jöttek le a lapokról. Elérhetetlen maradt az egész könyv sztoristól, akár az elzárt üveggolyók, pedig vágyódtam utánuk! A történet nem tudott megszólítani, nem tudtam köztük élni. Nálam jellemző, hogy mennyi idő alatt olvasok el egy könyvet, hogy mennyire érzem sürgetőnek az ingert, hogy leüljek olvasni, hogy elmerüljek abban a másik világban, de sajnos először napok múltak el, majd hetek, és mégsem akartam felvenni. Nem értettem mi a baj, és máig nem jöttem rá, de végig olvastam. Becsületbeli ügynek tartottam. (azóta változott a véleményem: egy rossz elolvasott könyv időpazarlás, hiszen annyi jó könyv van!)

Én nem szoktam azonosulni szereplőkkel, inkább a történetbe képzelem magam, felépítem magamban a fantáziám alapján, és végig élem velük a történetet. Közben pedig velük örülök, szomorkodom vagy halok meg. Itt sajnos egyik sem következett be! Az is lehet, hogy csak rosszkor került a kezembe. Nem tudom. Azóta is rágódom rajta, hogy esetleg mégiscsak bennem van hiba. Sosem lehet tudni.

Kiadás/borító: 5/5

Történet/cselekmény: 3/5

Szereplők: 2/5

Filoména

Húúúú, és még egyszer húúúúú. Ezt a könyvet találomra emeltem le a könyvtár polcáról, de nem számítottam arra, hogy egy kincset találok.

Az egyik legnagyobb erejű könyv, amit valaha olvastam! A földbe döngölt, át is ment rajtam többször is. A korszak amiről ír, nekünk a ködbevesző múlt, a valaha volt megpróbáltatások tárháza, ahol olyan szegénység van, amit mi elképzelni sem bírunk!!! Egy bányász falu, ahol nem csak a szén fekete. Az írónő erős, magabiztos mondatokat fogalmaz meg, beszippant a mondatok közé, és az ember azt veszi észre, hogy még többet akar. De a tragédiák, a szomorú kegyetlen sorsok bilincsbe zárják az ember szívét, néhol értetlenül állunk, mert elképzelhetetlen a számunkra, amiről ír. A lelki hatása borzalmas volt rám: szorongtam, sírtam, és megnyugodtam. Aztán kezdtem elölről. Egy lelki hullámvasútra ültet minket Kosáryné Réz Lola, aki ezért a könyvéért komoly elismerést kapott, mégpedig megérdemelten. Olyan témához is hozzányúlt, ami még manapság is döngeti a tabu szót. A szomorú emberi sorsok mellett mégis egy felemelő életút bontakozik ki, néha nem is érezzük a regény fekete mélységét, de az írónő tesz róla, hogy ne felejtsük el. Hatásvadász mondat egyetlen egy sincs benne, annál több emberi, ami telve van érzelmekkel, és oly csodás leírások, hogy érezni véljük szánkban az ottani nap ízét! Semmi rozmaringos trillárom, vagy rózsaszín vattacukor. Színtiszta, pergő mondatok, józan, kerek életutak. Szomorú, megrázó, és az ember mégis sajnálja, hogy a végére ért. Kevés ennyire jó regény van, ami ennyire színesre tudja festeni az emberi érzelmeket, még ha rettentő komorak is.

Egyetlen szó jutott róla az eszembe: katarzis.

A kiemelt idézetem ne tévesszen meg senkit!

Nincs mit értékelnem, kiváló!

"A nap álmosodni kezdett már, fáradt volt. Lassan csúszott lefelé apró bárányfelhők vánkosai között, s hagyta, hogy drága, aranyos olaja szétfolyjon mindenfelé a földön. Szédítő, bágyasztó illata a napsütötte, száradó sarjúnak ott ködlött az egész falu fölött, hogy remegett tőle a levegő." 

Láthatatlan híd

Ehhez a könyvhöz rendkívül össze kell szedjem magam. Ugyanis ez életem második olyan súlyú könyve, amit alig bírtam fogni, és mégis állandóan magammal akartam cipelni. Ugyanis szerettem volna belepillantani, beleolvasni, akár minden félórában, vagy percben. Az írónő, talán saját érintettsége miatt is úgy mesél, ahogyan egy profinak kell. Csodálatosan hömpölyögnek a kerek, egész mondatok. Olyan szókinccsel fogalmaz, hogy egyszerűen képtelenség a történeten kívül maradni. Én annyira le voltam nyűgözve, hogy a két hét ameddig olvastam, szabályosan fájt, mert állandóan otthon akartam lenni, hogy még...még...még olvasni akarom!

A könyv kétféle borítóval jelent meg. Egy kékes árnyalatban és ebben a csodás sivatag-sárgában, amolyan "old" stílusban, ami nekem nagyon tetszik. És most egy kicsit kibontva.

Frissen írom meg, amit gondolok, mert a parázs hamar fekete hamuvá hűl. Orringer úgy tálalja elénk ezt a családtörténetet, mintha egy üresen álló házba betévedve, a közepén találnánk egy hatalmas szöget, és azon egy magányos kabát lógna. Érintve a pillanatot, hogy talán... gondoljuk tovább mi történhetne. A ház elhagyatott, egyetlen lélek sincs ott, de egy kabát lóg a fogason. Érthetetlen és megdöbbentő. Tovább megyek, mert Orringer könyve brutális, lélekölő és tragédiák sorozata. Nem hazudok, hogy nem sírtam, nem én. De bizony sírtam, mert egy álomszép megemlékezés, és egy letűnt szégyenletes kor ábrázolása, amit az írónő olyan természetességgel tár elénk, mintha otthon a kandallója előtt teáznánk vele, és ő kedélyesen ecsetelné az épp aktuális időjárást.

A könyvre nagyon vágytam, régóta. Annyira, hogy féltem óriási csalódás lesz, mert nem tetszik a stílus, a történet, a tálalás. Mindenekelőtt egy köszönettel tartozom az írónőnek, hogy ezt megírta, mert egy sor dolgot egészen másként látok, holott tanultam róla, és abban az országban élek, amiről ír. És még így is okozott nem egy meglepetést. A mondatai csodás egyszerűséggel lebegnek a lapokon, az ember csak olvas és lapoz és így tovább. Néha kedélyesen folynak a történet szálai, néha arcul csap egy-egy mondattal az írónő.

Sok minden eszembe jutott azóta, hogy befejeztem a könyvet. Elsőnek az, hogy Isten soha nem bocsájt meg nekünk, embereknek, azért amik vagyunk, és azért, amit egymással teszünk. Pont.

A másik, hogy ezentúl, akárhányszor látni fogom a havat, vagy egy száraz kenyeret a kezembe veszek, mindig Lévi András, Lévi Tibor és Lévi Mátyás jut majd az eszembe.

Sokat tanultam ebből a könyvből, és nem volt szükség arra, hogy a sorok között olvassak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a könyv minden egyes sora beleégett a lelkembe. Ennél sokkal rosszabb lesz a helyzet. Mert akármikor látok egy épületet, amiről olvastam, hallok egy olyan szót vagy mondatot, vagy elképzelek egy leírt illatot, abban a pillanatban ez a könyv fog eszembe jutni és egy kicsit visszakerülök majd a világába és én nem fogom bánni, mert ez az a könyv, amit nem lehet elfelejteni.

Mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki szereti a történelmet, a családtörténeteket és kíváncsi arra is, ami a háború mögött zajlott, miközben ott is sütött a nap, fújt a szél, délben postás járt, és az emberek tervezték a jövőjüket, mert a világon mindenhol ugyanaz a pillanat játszódott le! Csak nagyon nem volt mindegy, hogy kicsoda az illető, és éppen hol tartózkodik. Csodákkal, reményekkel keveredő tragédiák. Le a kalappal azok előtt, akik akkor ott emberek maradtak! És még mindig nem tanultunk a múltból.

Kiadás/borító: 5/5 (telitalálat, különdíj...stb)

Cselekmény: 5/5

Szereplők: 5/5

Ui: több emberke értékelte "túl sok volt", "hosszúnak éreztem", "néha untam" ... stb. Személyes blogom az én véleményemet tükrözi. Nekem egyetlen felesleges szó sem volt benne. Nem vagyunk egyformák.

Ízelítőnek egyetlen részlet:

"A Klára nélkül töltött hetek szürkesége szertefoszlott. Megint ember lett, visszanyerte saját hús-vér testét, ráadásként még az övét is. A téli naptól minden túlságosan ragyogott, az utca minden részlete úgy tört rá, mintha életében először látná. Érthetetlen volt, hogy soha nem vette észre, hogyan esik a fény az égből háza előtt a hársak csupasz ágaira, hogyan törik meg és szóródik a járda kövein, a kapuk kiglancolt rézkilincseiről hogyan szikrázik fehér tűként, végig az utcán. Élvezte saját cipőtalpának üdítő csattogását a kövezeten, és szerelmes lett a Luxembourg-kert befagyott szökőkútjának jégzuhatagába. Fennhangon meg akarta köszönni valakinek, hogy a boulevard Raspail csodás hosszan elnyúló folyosója a Hausmann-kori épületek mellett mindennap elvezeti egészen az École Spéciale kék kapujáig. Imádta a téli napfénnyel átöblített üres udvart, az üres zöld padokat, zúzmarás füvét, olvadt hótól nedves ösvényeit. Az egyik ágon egy foltos begyű madár pontosan az ő nevét rikoltozta: Klára, Klára."

Öten a mennyországban

Nem is tudom hol kezdjem, néha furcsa dolgaim vannak. Nekem fontos egy könyv jellege, színe, szaga. Bele tudok gárgyulni, ha egy könyvön elrontanak valamit. 
Ez a könyv kellemes, kicsi mérete belesimul az ember kezébe. Ismerős és finom könyv illata van! :) Ezt a könyvet cserebere útján kaptam, és nem bántam meg! Tudni kell, hogy Albomtól már olvastam az Idő urát (arról is írok egyszer véleményt).

A könyv cselekménye szomorú, tragikus, és eleve olyan életet mutat be, amit néha magunkra is leszoktunk fordítani, mégpedig, hogy miért is vagyunk ezen a világon, egyáltalán van-e értelme, hogy itt vagyunk? A cselekmény gyorsan lezajlik, utána következik az "utazás". Nem akarnék spoileresen írni, mindenképpen ódzkodnék ettől, de néha elkerülhetetlen. Szóval. Engem megint megfogott Albom. Már az Idő ura után is úgy éreztem, hogy kevés szóval is lehet remek könyvet írni, sőt! Tanulság, az igazság keresése, felderítése, és a megbocsátás, a helyes út keresése az író "háttere".
Nem írnék olyan sablon mondatokat, hogy "húúúú ez aztán irtó klassz volt", meg "jujdejóezakönyv". Azt írom, hogy ezt a könyvet még el kell olvassam majd később is, amikor picit leülepedett, vagy egyszerűen csak vágyom valami emberire.
Mert ez egy emberi könyv.

Saját értékelésem:
Kiadás/borító: 5/5 (én a 2004-es Geopen kiadását olvastam)
Történet: 5/5
Szereplők: 5/5 

Ui: meleg szívvel ajánlom akár egy napos olvasmánynak, de ne sietve....csak finoman andalogva, ahogy a csillagok járnak az égen...semmi kapkodás, folyjunk lassacskán a történettel. Ja és zsepi az kell, több helyen is. De ne bánjuk. Felszabadító sírás lesz.