A marsi

Na b@szki! Ez jól odavert!

Ez a könyv, amit annyian ajnároznak, hogy muszáj voltam megszerezni, ezt a mondatot váltotta ki belőlem. A Molyon 96%, és ez nem véletlen. Minden százaléka megérdemelt zsenialitás. Nagyon kíváncsi leszek a filmre is, aztán eldöntöm, hogy megérte-e megnézni?

A könyv tele van tudományos, űrhajózással kapcsolatos dolgokkal, de itt nem zavart. Sőt. A történetet nem éreztem volna kereknek ezek nélkül. Mert ugye milyen szar az élet, ha nem vagyunk tisztában a geoszinkron pálya jelentésével, a műholdak Marsra való rálátásával, vagy hogy egy kiló krumplinak mennyi vízre van szüksége...stb.

A könyv naplószerű megjelenítése fenomenális ötlet, narrátorral nem lett volna ilyen jó. Ez a scifi nagyot ütött, mert egyáltalán nem szokványos, sőt eredetinek kell nevezzem. Nem tudnám besorolni egyetlen műfajhoz sem, de tényleg óriási a könyv. Beszippantja az embert, hajtja az oldalakat, hogy még-még igen jöjjenek rá, igen csinálja meg...f@sza ez a gyerek, nem lesz itt baj. Aztán bammm, és ott van ez meg az. Ilyen meg olyan akadály. A többséghez tartozom. Nagyon tetszett ez a könyv, mert van benne tartalom, és extrém jó a humora. Egy iciripicirit volt hiányérzetem, mert azért belegondolva én biztosan reménytelenül meghaltam volna ott egyedül (és ezért nem rólam szól a könyv, és ezért nem vagyok űrhajós), engem elsodort volna a kilátástalanság, nem beszélve a depresszióról. De ez tényleg nem fontos része a könyvnek, mivel az asztronautákat erre is kiképzik. 

Mai napig érzelmileg meghullámoztatja a lelkemet, ha a Földet látom "odakintről". Egészen egyszerűen maga a csoda, a párás burokkal körülölelve, a kék és zöld ennyi árnyalatával, ahogy belekúsznak a néhol felbukkanó pamacsok, mögötte az éjfekete "semmivel", megannyi milliárd tűhegynyi, lüktető élettel. Szívbemarkolóan sokkoló, gyönyörű, elementáris erejű. Mindig vágytam erre, hogy megpillanthassam, hogy beleolvadhassak ebbe az egyetlen szempillantásba, mert ennél nem lehet megrázóbb, magasztosabb pillanat. A marsi óta másként látom ezt, de a vágy változatlan, kevés ilyen pillanat lehet az ember életében, mint egy kicsit eggyé válni a teremtéssel!

A marsi ebből is adott ízelítőt, a sorok között.

A könyv teljesen 100%

Vavyan Fable

Ő számomra az Író, az Ikon, minden felesleges cafrang nélkül. Nem írtam egyetlen könyvét sem ide, mert minden könyve a szívemben van, tovább él, létezik egy mellettem, bennem elférő világban. Minden nap átnyúlok, hiszen mindig eszembe jut valamiről valamelyik regénye vagy szereplője. A hangulatok bennem maradnak, a Vavys mondások, szóköltemények felejthetetlenek. Bajban lennék, ha „egyetleneket” kellene felsorolnom. Itt a My Fair lord, amit a legtöbbször olvastam, akár a Fattyúdalt. A Kriplikommandó, mert az volt az első. A Mesemaraton, mert buszon sosem röhögtem még ennyit (azóta nem is olvasok buszon Vavyt). Álomhajsza, mert először érintett meg a fantasy világa, és örök szerelem lett. Jégtánc, mert pont jókor olvastam, és alig akartam elengedni Tiltont, ahogy mást sem tudtam a saját életemből. A Halkirálynők, mert magukba rántottak, se láttam, se hallottam, agyon izgultam magam. A „nem szexelő” zsarupáros, mert emberségük túl nő a mai piti, acsarkodó embereken. Szennyből az Angyal, mert azóta minden vágyam, hogy egy ilyen ütődötten komikus karácsonyt éljek át! A Démontangó, mert ennyire nem szurkoltam senkinek még, hogy magára és aztán egymásra találjon …és mindegyikről mondhatnék valamit, mert Fable! Nincs összehasonlítás, mert nincs kivel! Ennyi.

Ő Vavyan Fable.

Egy szellemi varázslat, egy mélyrepülés saját magunkba. Annyit olvastam őt újra és újra, hogy rájöttem: mindannyiszor mást mutat. Akár a sorokban, akár a sorok között. Csak egy sziporkázó író képes erre. Azt is tudom, ha csak az ő könyvei maradnának a polcomon, akkor is meglenne mindenem. Magasságok, mélységek, drámák, mesék, emberi sorsok, megrendült életek, boldogság, tipródás, édes-keserű fricskák, mazsolányi életszemek.

„Nyitva van a zárt osztály!”

Ui: Volt szerencsém személyesen is találkozni vele, sőt alig fél méternyire álltam tőle, dedikált nekem egy könyvet, egészen meg voltam hatódva. Csoportosan beszélgettünk, és nem csalódtam. Mélyen emberi, egyszerű zsenialitása nem hivalkodó. Mindezen nagyságát mutatja, hogy szó nélkül mosolyogva rávert plusz két órát a dedikálásra, mert senkit nem akart elengedni úgy, hogy esetlegesen csalódjon benne. Ezt nem hiszem, hogy sokan utána csinálják!

Innen is legmélyebb tiszteletem és rajongásom! És jelentem én is gyűjtöm már a nevetőráncokat! J

Nincs külön értékelésem, mert nem lehetséges.

Minou szigete

Egy csodálatos találkozás volt ez a könyv. Különös borítója hívogatott egy ideje, és amikor megláttam, hogy milyen pici, az jutott eszembe ez egy mesekönyv és a borítója is ezt sugallja. De nem az. Ez egy sziporkázó, ég és föld közé szorító szomorú, nyugtalanító ám mégis felemelő történet. Szerettem Minou-t, a sáljait, a szigetet körül ölelő szeretetét, a narancsillatot, és még a hajókürtöt is. Elképzeltem milyen lehet megérkezni egy ilyen szigetre, előbontakozni a ködös tengerről, mintha rétegenként, szemenként húznák le rólunk a fehér-szürke nedves, hártyányi csodát, és egyszer csak ott áll az ember a saját valójában, egy elvarázsolt kis szigeten, ahová piros bőrönddel illik megérkezni.

Rebbentek a szavak a szívemhez, lebegtem a sziget atmoszférájában, élveztem a reggeli begyújtásokat, a szigetet átfonó narancs illatot. Mondhatnánk mennyire morbid a történet fő mozzanata, de valahogy az írónőnek elhittem, hogy ez itt és így teljesen helyénvaló.

A fülszöveg viszont nem is lehetne félrevezetőbb: semmi köze a Kisherceghez vagy a Végtelen történethez. Ugyanakkor észrevettem, hogy a Molyon nem sokan voltak elragadtatva tőle, pedig ismétlem, csodás egy kiskönyv ez. Hát, ahogy engem a Kisherceg (bocsánat, de lehet rosszkor olvastam) nem érintett meg, úgy Minou a szívembe költözött örökre.

Egy tenyérbe bújó csodálatos történet, ami nem mese!

"Néha a szomorúságnak van valami édes, elbűvölő mellékíze. Belemar a szívedbe, és még többet kívánsz belőle."

„A szív árulja el, nem a szó – legyen akár a leggyönyörűségesebb is –; a szív, ez a mellkasunkat feszítő, repülni vágyó csontvázmadár mondja meg biztosan, kit és mit szeretünk. Csak ennyink van és más nem is számít.”

„Tovább néztem, és arra gondoltam, hogy talán meglátja a világegyetemet egy hópehelyben, és hogy az valószínűleg túl sok lehet neki.”

Kiadás/borító: 5/5

Cselekmény/történet: 5/5

Szereplők: 5/5

Füst és csont leánya

Egy csomó tinis csalódás után jött velem szembe ez a könyv, egy csere formájában, és szépen fel is tettem a polcra. Néha ránéztem, arrébb tettem, beleszagoltam (ez nagyon fontos!), és pihent tovább. Elegem volt a vérmázas, érzelmektől és nyáltól csöpögő, komoly felnőttként viselkedő főszereplőkből (átlagéletkor: 17 év!), akik viselkedésük és érettségük alapján legalább ötven évesnek számítanak. Kicsit beelegeltem. Aztán újabb pálfordulás után megszólított a polcról. Sóhajtottam egyet, és mivel alapvetően bátor vagyok elkezdtem olvasni. Laini képes volt meggyőzni arról, hogy van mit keresnem a most ránk ömlő fantasy könyvek között, még akkor is, ha konkrétan nem az én korosztályomnak írják. Mert bukkanhat az ember lánya, egy ilyen gyöngyszemre, mint Laini könyve, ami sajnos trilógia. (csak azért bosszantó, mert lehet izgulni, megjelenik, nem jelenik, és ha igen akkor mikor. Up: megjelent) Másik észrevételem, hogy ez a könyv nem örvend akkora sikernek (értsd egyáltalán nem felkapott!), mint ahogyan megérdemelné!

Lássuk!

Prága, a főszereplő város, egy tündöklő gyöngyszem egyébként is a számomra. Homályos, vámpírosan borzongató, Holmszosan titokzatos hely a számomra, és Laini bizonyosságot adott efelől. Élveztem az újszerű történetet, nem találtam benne egyetlen lapos klisét sem, értelmes párbeszédek sokasága, üdítően új lények, és egy kissé szomorú történet bontakozik ki a lapokon. Legnagyobb örömömre nem éreztem a fojtogató unalmat, és azt a hátul megbúvó rossz érzést, hogy ez megint egy „olyan” könyv. Sajnáltam, hogy elfogyott, és sajnálom, hogy még nem olvashattam a folytatást! De rajta vagyok! Reménykedem, hogy az írónő nem rontja el a második részt. Azóta akárhányszor a fogtündérre gondolok vagy hallok felőle, ez a történet jut az eszembe. Ez egy üdítő, friss vér ebben a műfajban, mindenkinek bátran ajánlom!

Elképzeltem filmben és nagyon-nagyon jó filmet lehetne belőle csinálni!

„A remény nagy erő. Talán nincs benne valóságos varázs, de ha tudod, hogy mit remélsz a legjobban, és ez fényként világít benned, képes vagy megvalósítani. Majdnem olyan, mint a mágia.”

Kiadás/borító: 3/5 (lehetne szebb és „mesélőbb”)

Cselekmény/tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Pí élete

Még friss az élmény. A könyv magával ragadó, a néha hányavetin odabiggyesztett borzalmakkal együtt. Volt ahol nem kevés undorító rész volt, de ez a történet része, így megbocsátottam az írónak, hiszen pont ebben a történetben nem lehetett csipkeverős elemeket beleszőni. A történet főhőse egy fiú, aki megrázóan fiatal. Nem is hiszem, hogy van olyan, aki a címről nem vágja rá rögtön, hogy ez micsoda.

Alkalomadtán vele együtt hánykolódtam a végtelen óceánon, és a képzelet szórakozott velem. Fizikai tüneteket észleltem magamon, így megpróbáltam távolról olvasni, amolyan kirakat előtt ülök érzéssel. Néha sikerült, néha nem. Kevesebb-több sikerrel sodródtam a történettel, és sokszor meglepett. Komolyan. Nem tagadhatom, hogy az állatokról ebből az egy könyvből többet tanultam, mint egy hivatalos ismertetőből. A könyv jó. Tudom készítettek filmet is, de óva intettek, hogy megnézzem. A helyzet, hogy nem is vágyódom rá. Több lehetetlen elem is volt a könyvben, amit nem tudok hová tenni, mert ködlő, látóhatárbeli délibábnak tűnik. Mert úgy komolyan, mennyi az esélye, hogy egy baromi x baromi nagyságú óceánban két hajótörött összetalálkozik? A másik fájdalmam, hogy az állatok szenvedését nem bírom, itt pedig volt bőven kegyetlen mozzanat. Nem volt jó olvasni, még ha a történethez tartozott is szorosan. Ugyanakkor vágytam rá, hogy olvassam. Ez furcsa kétlaki dolog, én magamat sem értettem, de nyilván az író tette velem. Nem mondanám, hogy csak erős lelkűek olvassák el, mert a könyv sokat adhat annak, aki minden viszonylatban befogadó. Lebeszélni sem szeretnék senkit, mert valljuk be néha igenis borzalmasan szükségünk van ilyen könyvekre. Talán nekem azért, hogy tudjam hol a helyem. Hogy milyen jó dolgom van. Hogy nekem van családom, hogy talán életem végéig nem megyek át ennyi, és ilyen borzasztó dolgokon ( ha a Teremtő is úgy akarja).

Egy lábjegyzet: Pí nem volt életre keltett számomra. Néha azt éreztem csak egy figura az író kezében, egy szükséges elem a történethez. Kár érte.

Szóval csak olvassátok el bátran.

Kiadás/borító: 5/5

Történet/cselekmény: 4/5

Szereplők: 4/5

Tizenhárom okom volt

Megosztó egy könyv ez, csak el kell olvasni a véleményeket róla. Az én véleményem ez+az. Először is egy férfi ne írjon nőkről (bocsánat lányokról) könyvet, mert nem lesz hiteles. Pont úgy nem az, mint egy férfi nőgyógyász a szememben. (bocsi a bornírt megjegyzésért). Na szóval a Rukkoláról happoltam, nem túl vastag, a borítója tetszetős, rendben van. Nem vártam vele sokat, kíváncsiságom legyőzött. A csalódás nem jó szó, mert nem csalódtam a könyvben. De. Borzalmasan lassan indul és az első oldalak után meg kellett kérdezzem magamtól, hogy valóban el akarod-e olvasni ezt a könyvet? Tuti biztosan nem nekem írták a könyvet, de megembereltem magam és tovább olvastam (már sokadjára szegem meg a szabályomat!). Nem akarom elárulni a történetet, mert ugye megígértem, hogy véleményt írok, nem ismertetőt. Ismertető van mindenhol. Szeretünk Google! J Szóval. Értettem én mi a probléma, el is tudtam képzelni a szereplők gonoszságát, kegyetlen viselkedéseit, de mint azt az egyik véleményt író megjegyezte, ez borzasztó sok helyen fennáll, ugyanis ismereteim szerint a gyerekeknél nincs gonoszabb! Mert szókimondóak, mert manipulálnak, hazudoznak, és saját érdekeikért szinte bármire képesek. Egyébként elolvastam sok véleményt és nagyon szórt! Egyesek kiröhögték szó szerint az írót, mások túláradó élvezettel számoltak be arról, hogy ez a könyv mennyire jó! Bevallom én vártam egy óriási fordulatot a végére, szerintem óriási csavar lett volna, de sajnos az írónak nem jutott eszébe. Ide nem írhatom le, mert széttúrnám a reményt keresők lelkét. Szóval itt is igaz, mindegyikünk más és más.

Konklúzió: egyszer olvasható, felejthető, nem életszerű. A főhősnő túlérzékeny, hisztériára hajlamos, magányos. Ennyi. De ebből nem következik a könyv témája!!! Hogy pozitívumot is említsek, annyiban elgondolkoztató, hogy minden mindennel összefügg, és vigyázhatnánk jobban arra, hogy mit beszélünk, mit cselekszünk….mert a pillangóhatás elve mindenhol érvényesül, és tényleg megbánthatunk úgy embereket, hogy nem is gondolnánk. Volt benne pár meglepő jó részlet, és csavar, ez meglepett. Viszont, ha tudjuk, hogy ez első regény, talán elnézőbbek leszünk. Némi átgondolás után egy nagyon jó regényt lehetett volna írni a témából.

Sajnos nekem a téma, az öngyilkosság (nem árultam el semmit, ez a könyv hátulján is rajta van) vörös posztó!

Ui: sokan nehezményezték az „ősöreg technológiát”, ezen gondolkoztam én is. Végül az írónak adtam igazat, ez így kicsit retrós lett, de ezzel pont nem volt bajom a könyvben!

Kiadás/borító: 5/5

Történet/cselekmény: 4/5

Szereplők: 3/5

Incarceron

Nos ez az a könyv, ami akár jó is lehetett volna! Fogalmam sincs miért nem volt jó, de nem volt az! Alig haladtam vele, idegesített a vakító fehér papír (nem tehetek róla, de nem szeretem: túl kontrasztos, túl steril, túl kórházas). Nem éreztem a szereplőket igaziaknak. Pedig a történet jó, az elképzelés is….és mégis olyan távol maradt tőlem a könyv, hogy néha eltelt egy hónap is mire eszembe jutott, hogy én éppen ezt olvasom. Pedig a borító úgy robbant rám a könyvesboltban, hogy minden másra vakon ügettem ehhez a könyvhöz! Csalódtam, hogy fehér papíros, de akkor nem számított. Elolvastam a hátoldalt, ami eléggé hatásvadász, de tetszett. Ugyanakkor ez újabb merénylet a korosztályom ellen, újabb könyv, amit nem nekem írtak, de rajongok, nem tehetek róla, a fantasy az egyik kedvencem…

---

No, tehát a könyv: a történet zseniális és eredeti, jól fel van építve a világ. Annyira különleges, hogy ez az egy fogott meg, de ez nagyon! Ezt élénken eltudtam képzelni! Kegyetlen, mindenkit bedaráló, különleges képességekkel, ahonnan nincs kiút! Vagy talán mégis? Disztópia mese köntösben. (egyébként sok népmesei motívumot lehet találni a történetben) Odakint és Bent játszódik a történet váltakozva, megvallom a Bent sokkal jobban tetszett. Talán a szereplőkkel volt a baj, nem igazán jöttek le a lapokról. Elérhetetlen maradt az egész könyv sztoristól, akár az elzárt üveggolyók, pedig vágyódtam utánuk! A történet nem tudott megszólítani, nem tudtam köztük élni. Nálam jellemző, hogy mennyi idő alatt olvasok el egy könyvet, hogy mennyire érzem sürgetőnek az ingert, hogy leüljek olvasni, hogy elmerüljek abban a másik világban, de sajnos először napok múltak el, majd hetek, és mégsem akartam felvenni. Nem értettem mi a baj, és máig nem jöttem rá, de végig olvastam. Becsületbeli ügynek tartottam. (azóta változott a véleményem: egy rossz elolvasott könyv időpazarlás, hiszen annyi jó könyv van!)

Én nem szoktam azonosulni szereplőkkel, inkább a történetbe képzelem magam, felépítem magamban a fantáziám alapján, és végig élem velük a történetet. Közben pedig velük örülök, szomorkodom vagy halok meg. Itt sajnos egyik sem következett be! Az is lehet, hogy csak rosszkor került a kezembe. Nem tudom. Azóta is rágódom rajta, hogy esetleg mégiscsak bennem van hiba. Sosem lehet tudni.

Kiadás/borító: 5/5

Történet/cselekmény: 3/5

Szereplők: 2/5